Tapasztalatból tudom, hogy vannak pillanatok az életben, amik összetörik a reményeid és a földbe döngölnek. Azt mondják, akik megérdemlik tanulnak belőle és sikeresen talpra állnak. De vannak olyan szituációk, amikor olyan pofonokat kapsz az élettől, amire nem lehetsz felkészülve és amik olyan mély nyomot hagynak benned, amikből talán sosem gyógyulsz meg.

Volt ez a nagyon hülye álmom még egyszer régen. Több, mint 2,5 éve, amikor ideköltöztem volt egy része a városnak, ahol teljesen másképp éreztem magam, ahová tartozni akartam,  és egészen mostanáig abban bíztam egyszer eljön majd az én időm is. Most az idő alkalmas, de az Univerzum vagy csupán a szerencsétlenségem nem akarja, hogy összejöjjenek a dolgaim. A hullámok pedig olyan magasan csapkodnak a fejem fölött, hogy már nem is nagyon látok esélyt arra sem, hogy egy nap kijussak belőle a partra.

Tudom, tudom, mindig pozitívnak kell maradni, optimistán kell szemlélni a holnapra, mert az még jót is hozhat. Csak épp nem nekem. Tudjátok, amikor soha, senki nem választ téged az életben az azért elég kiábrándító. Mi több dühítő. Mi több elgondolkoztok, hogy mi lehet ennek az oka. Nálam nem titok, szar alak vagyok. Az a tipikus fajta, aki jó fiúnak tűnik, soha egész életben nem követett el egy hibát sem (najó, talán annyi még nekem is volt), megvívja a csatáit minden egyes nap, és a belét is kidolgozza, hogy legalább a remény megmaradjon a számára. És mi a hála az élet részéről? Bár tudnám.

Gondolom kellenek olyan figurák is, akik a nehézségekből, az újabb pofonokból tanulnak. Csak azzal is az a baj, hogy előbb-utóbb eljön az a nap, amikor már nem tudod hova tovább tűrni ezeket a pofonokat, amikor már annyi sebből vérzel, hogy legszívesebben feladnád az egészet. De nem teheted. Nem azért, mert azzal csalódást okoznál másoknak, hanem mert azzal... Igazából jó kérdés. Csalódnál magadban? Igazából, ha már halott vagy akkor úgysem mindegy ez az egész?

Keserédes csalódottság kavarog bennem, mely keveredik némi búval, iróniával és az újabb ráeszméléssel, hogy eltelt egy újabb fél év rövid és siralmas életemből és semmit sem változtam ezen idő alatt. Mintha lenne valami, ami nem engedné. Elég valószínű, hogy ez a valami jómagam. De nem is azzal, hogy gátolom magam, hanem azzal, hogy a saját boldogságom útjában állok? Elképzelhető. Mindig másoktól várom a megváltást (meg a legutolsó vacsorát). Igazából kompromisszuméhes vagyok, aki tesz is dolgokat azért, hogy eljusson valahová, de ezeket a "bébiszteppeket" aligha lehet szabad szemmel észre venni. 

Tanácstalan vagyok. Magányos és szörnyen elveszett. Mindezt azért, mert még mindig nem találtam egy szobát és jövő héten véget ér a móka a számomra itt. Időm abszolút semmi, mert a rossz hátammal a belem is kidolgozom és ha marad annyi lélekjelenlétem, hogy eljussak a hétvégéig, akkor... Nem vár semmi. Csak az újabb csalódás okozása. Tényleg nem tudom miért nem jön össze nekem semmi...