thejoeyshow

2014... Még ez az év sem ért igazán véget, de a következő már itt liheg a kapuban. Kicsit elgondolkoztam mindenen. Vagyis inkább majd ezen kósza gondolatok katyvaszában történik meg mindez. Fura. Maga az érzés, hogy tudod jön valami. Valami, amit már rég vársz, valami egészen varázslatos, ami megváltoztatja az életed. Vagy nem. De tudod, mert érzed vagy mert fizikálisan érzed a közelségét. Mint mikor rendelsz valamit az interneten és tűkön ülve várod a postást, hogy leszállítsa. Béna hasonlat, de ennél átlagosabban nem is lehet leírni az érzést.

Mint mindig ma is Francy lesz a kiinduló pont. Minél többet látok magunkból, minél többet agyalok rajtunk, annál inkább egyértelmű a számomra, hogy mi nem vagyunk barátok, csak kollégák, akik jól kijönnek egymással. Néha vannak jelek, hogy mi barátféleségek vagyunk, de máskor mintha nem is léteznénk egymás számára. Gondolok itt például arra, hogy ha nem dolgozunk, akkor nem is beszélünk egymással. Akkor csak napokig nincs kommunikáció, ami rendben is lenne, de egy jó barátság nem igazán így működik. Aztán amikor társaságban vagyunk... Mintha csak nem is léteznék a számára. Ami megint csak rendben is lenne, de... És valamiért minden egyes "tapasztalat" után ott kötök ki, hogy rám talál ez az érzés. A kérdés, amit felvet pedig az, hogy vajon mindez csak illúzió vagy csak szimplán hiányzik, hogy már nem vagyok a világ közepe egy baráti társaságnak?

Persze két ember még nem is igazán egy társaság. Vagyis... Nekem éppen elég. Ennél több már vészesen közeledik a tömeg fogalma felé. Azt pedig nem szeretem. Egyáltalán. Semmilyen szinten. Szóval, amikor kettesben vagyunk barátnak érzem magunk. Beszélgetünk, persze nem lelkizünk melóban, azon kívül meg elég ritkán találkozunk - és ez kötve hiszem, hogy meg fog változni miután melóhelyet vált. Pénteken például 4 órát maradtam, mert megkért, hogy menjek velük "inni", mivel ez a két nálunk dolgozó holland csóka utolsó estéje a városban. Zenét hallgattunk (okozott is néhány nagy kedvencet, mint például a "Let her Go", valamint a "The Spirit Carries On"), elvoltunk. Majd csatlakoztunk Yoghurthoz és átmentünk a szomszéd pubba. Az még jó volt. Kicsit időnként legalább a látszatát megadták annák, hogy létezem. Aztán teljesen elfelejtettek. Mikor visszamentünk az étterembe hozzánk (miután Jonathan éjfélkor lelépett) inkább ültem egyedül a bárpultnál kortyolgatva a narancslevem. Majd megint megkért, hogy csatlakozzak hozzájuk... Akkor odaültem. És azt néztem, hogy epekedik a szakács csóka érte... Majd jött a manager tanonc suhanc és azt kellett néznem, ahogy flörtölnek és senki sem törődött velem. Majd jött Micael kioktatása, hogy "nem látod, hogy csak játszik velük?", mire én, hogy dehogyisnem, de attól még nem kellene fizikálisan bántalmaznia... Végül hajnal 2-kor zárt az épület és sok kolléga végzett is akkor. Boldog karácsony és dobbantás... Majd Francy velem jött egy darabon. Ami szokatlan volt, de legalább nem kellett kérnem. Teljesült egy titkos álmom, hogy az egyik legutolsó esténken együtt menjünk busszal. Szóval köszönöm.

A másik, amiért hihetetlen biztos vagyok benne, hogy ez a barátság fontosabb nekem, mint neki, az az hogy én vettem neki karácsonyra ajándékokat. Valamiért 100%-ig biztos vagyok benne, hogy ő nem tette meg ugyanazt értem és azt is érzem, hogy még csak meg se fog ölelni érte. Ez pedig nagyon csúnyán fog elkeseríteni. Hiába fogjuk a szilvesztert együtt tölteni, egyszerűen... Maga az érzés pocsék. All I Want For Christmas is I'll be Wrong.

És akkor ezzel ki is sírtam magam - no nem egészen úgy, ahogy szerettem volna, de néha tényleg jobb kiírni magamból ezeket, mint zaklatni valakit velük. Lényeg a lényeg, hogy az első szilveszterem nem volt valami jó itt kint. Lakótársakkal voltunk a belvárosban nézni a tűzijátékot. Esett az eső, de semmi különleges nem volt benne. Meg is alapozta az évem. Szenvedés egész évben. Tavaly szilveszterkor és január elselején is melóztam, ez pedig egy remek évet hozott össze nekem - bár az év végi gólom közelébe sem jutok el, mert túlköltekeztem magam ebben a hónapban... De legalább volt munkám. Most pedig "barátokkal" leszek szilveszterkor egy ottalvós buliban a világ másik végén. Ez most akkor azt jelenti, hogy barátokkal lesz teli a következő évem? Remélem. Meg azt is, hogy sikerült áttörnöm jövőre ezt az engem belülről blokkoló valamit. Ez és egy új melóhely találása max 3 hónap alatt a következő éves tervem. Ha ezek a dolgok összejönnek én máris egy sokkal teljesebb és boldogabb életet fogok élni, hiszen akkor már...

Najó, igazából mindenen változtatni kell jövőre. Magamon. A helyen, ahol "élek". És a munkán. Ha mind a három megtud változni viszonylag gyorsan (nem tudom honnan jön, de a 3 hónap elég "fair enough" kategóriának tűnik nekem), akkor rendbe jövök és 2014 überelni fogja 2013-at. Kötve hiszem, de ahogy mondani szokás emelni kell a tétet.

So... Go big or go home.

Zárkozott vagyok. Nagyon is. Nem tudom, hogy jelenleg nyitott vagyok-e az újra, de most úgy érzem muszáj. Nem mondom azt, hogy tele vagyok energiával (mert nem) vagy épp lelkesedéssel (talán egy kicsit), de már nagyon régen nem éreztem magam ennyire motiváltnak. Hogy ez minek köszönhető? Nos... Ez egy sok tényezős egyenlet. 

Íme a tények:

• November utolsó péntekén az épületben már legalább 13 éve dolgozó porter szexbotrányba keveredett. El is vesztette az állását, mikor ez kitudódott.
• Én vettem át a helyét, miközben a saját munkámmal is haladnom kellett és időnként még itt-ott besegíteni ebbe-abba. Szóval voltak momentumok, amikor három munkát végeztem egyszerre.
• Hétfőn az egyetlen "barátom" (igen, a lány, akibe mindenki szerint szerelmes vagyok) bejelentette, hogy az egyik barátja felkínált neki egy állást. Abban a pillanatban tudtam, hogy elfogja fogadni, ahogy elmondta. Hiába tette hozzá a "lehet" és a "még semmi sem biztos" szavakat
• Ezután mentem egy koncertre. Totálisan összevoltam törve. 2 órán át álltam a hidegben az ajtónyitásra várva, és agyaltam. Teljesen magam alá kerültem, ahonnan tán még most sem sikerült teljesen felépülnöm - mentségemre szolgáljon, hogy a koncert tökéletes volt, még pengetőt is sikerült szereznem (kettőt is), pokolian élveztem és remek zárása volt "életem legjobb évének" (de a depressziótól továbbra sem sikerült megszabadulnom).
• Majd tegnap mindezen dolgok tudatában leültem a managereimmel, akik elmondták mi a tervük velem. Én veszem át a srác helyét - nem csak ideiglenesen-, és ha mindenki szerint belejövök, akkor majd megpróbálnak fizetésemelést és egy kontraktot is kicsikarni az egész szituációból. Ami jó. Tökéletes. Mennyei. De... Már nagyon rég nem vagyok "boldog" ott, és mindez azzal járna, hogy fel kell hagynom az egyetlen dologgal, amit néha "élvezek" csinálni. A kérdés leginkább csak az, hogy megéri-e. Érdemes-e felhagyni olyasmivel, ami az egyetlen dolog, amit "kedvelsz", olyan órákért, amikre vágysz?

Leginkább ezeken kellene agyalnom. De nem megy, mert tegnap...

Najó, kezdjük ezt is az elejétől. Francy megkért, hogy menjek el a staff partyra, "támogatni őt", hogy ne legyen egyedül. A fogadáson még minden jól ment. Én is elvoltam, ő is. Aztán az aszaltársaságunk is jó volt, de volt egy pont, amikor már azt éreztem, hogy... Mennem kell. Ekkor csúcsosodott ki a fáradtságom. Először csak levegőzni mentem ki egyedül (ők előttem voltak). Kitisztítani a fejem, a bennem kavargó gondolatokat. 14 óra abban az épületben, azokkal az emberekkel... túl sok. Már ebédnél is egyedül ültem, de aztán... Hiába volt jó, hiába volt fun... De az hogy eleve azért mentem el, hogy "ne legyen egyedül", ő meg se le szart... Megint. Aztán meg JJ volt az egyetlen, aki kijött értem. Még telefonon is felhívott, és próbált visszarángatni. Ő bezzeg nem. Jól érezte magát. Utána meg lehet elment még velük inni máshova is, nem tudom. Bárhogy is legyen, de a tény, hogy ő az egyetlen barátom ott, és ő az egyetlen lény, aki visszatudott volna rángatni... Nem jelent meg beszédes. Utána pedig smst sem küldött, megkérdezve, hogy minden rendben van-e.

És ez a két tényező sokkal beszédesebb a "barátságunkról", mint az, hogy mennyire egy hullámhosszon vagyunk. Én sokkal többet teszek érte, mint ő értem. Amikor dobbantani akartam melóból, ő kért meg, hogy maradjak. Maradtam, miatta. Most fordított a szituáció, de én nem akarom őt visszatartani. Persze ez más helyzet, hiszen neki fix helye van, míg nekem csak a "valami majd csak jön" szituáció juthatott volna... A lényeg, hogy amikor tényleg szükségem lenne rá, ő sosincs ott mellettem... És mindez csak rosszabb lesz, mikor megszünik a napi szintű élőkommunikáció köztünk. Ő már készen áll élete következő fejezetére. Én nem. Vagy igen?

Nos, hogy hogyan is érzem magam... Sok mindent szeretnék, még több mindenre vágyom és túl sok csalódás ér. Vagyis inkább a jó oldal van telis tele csalódásokkal. Tudod, a hatalmas elvárások meg mindenféle hasonló elterelő hülyeség. Az a legszörnyűbb, hogy tudom, ez az illúzió csak a fejemben létezik és sohasem fog megtörténni. És ez fáj. Amíg csak a felszínt karcolja minden rendben, de mikor realizálod, hogy nem minden olyan egyszerű és a semmiből képes jönni egy fordulat az olyan... 

Padlón vagyok. Oké, nyílván senkit sem érdekel a siránkozás. Engem sem. Hiába vagyok egy harcos, az elmúlt 7 év megtört. Csúnyán. Lelki nyomorékká tett, aki nem képes értékelni mindazt a jót, ami körülveszi.  Pedig hidd el, hogy rengeteg van belőle. Jó pénzt keresek (még akkor is, ha nem szeretem a munkám - átok munkamániásnak lenni amúgy), van munkám, van tető a fejem felett, van mindennap mit a tejbe aprítanom (még ha tejem az nincs is...), szeretem sok oldalát. De ott a közlekedés, ami egy katasztrófa. Főleg ezen a héten. Időpocsékolás. Lélekölő. 

Pocsék érzés távol lenni mindentől és mindenkitől... És ahogy ezt leírtam, hogy én nem vagyok távol semmitől és senkitől, mert otthon nincs már semmim. Szeretem a városom, jobban, mint bármi mást - igen ez is egy személyes probléma, hogy jobban szeretek/ragaszkodok állatokhoz és tárgyakhoz, mint emberekhez-, de ahogy maga a hely, úgy számomra is teljesen kihalt. Bezzeg itt... Telis tele jobbnál jobb lehetőségekkel. Csak félek kihasználni őket. Vagy találkozni velük. Meg úgy egyáltalán... ha nem jársz suliba hogyan építesz fel egy életet teljesen nulláról? Lehetséges vagy csupán személyfüggő? Mert ha utóbbi, akkor jó nagy szarban vagyok - lásd elmúlt két évem. 

"All I'm saying is, you know... Andrew, Zach, Lauren they all have lives outside of work. Don't be afraid to have one too. OR else you end up like me at your age, spending all my time at the office, not experiencing life. i want more for You." (Robin Williams Sarah Michelle Gellarnak a Crazy Ones-ban)

Vannak momentumok az ember életében, amelyek meghatározóak. És vannak személyek, akik mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Ma is egy ilyen személlyel találkoztam. 

Emlékszem régen... Ez is egy olyan történet, ami valahogy így kezdődik. Nem vagyok egy kimondottan "talkative" alkat, a kapcsolatot se igen tartom - főleg, ha a másik fél nem jelentkezik-, és amúgy is kész csőd vagyok élőben. Időnként megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Persze közege, kapcsolat típusa és néhány egyéb apróság könnyedén tud ezeken a dolgokon változtatni. Attól is függ kit hogy és mennyire ismerünk, nehéz belecsöppenni új dolgokba. Na nem mintha a régit annyival könnyebb lenne feltámasztani...

Szóval emlékszem, hogy régen - úgy 6-7 évvel ezelőtt, talán kicsit kevesebb- volt egy lány. És nem csak azért, mert minden jó történetbe kell legalább egy, hanem azért is, mert tényleg volt egy lány. Már nem emlékszem hogy találkoztunk vagy mivel kapcsolatban indultak el a dolgaink, de végülis ezek a részek annyira nem fontosak. Amire viszont emlékszem - és azt hiszem ez az igazán fontos- az maga az érzés, amikor vele beszéltem, amit ő jelentett a számomra. Kevés lányba voltam úgy igazán szerelmes és még kevesebbre mondom azt, hogy "Na ő... Ő meghatározó.", de ez a lány ilyen. Kicsit az ízlése, kicsit a személyisége és legfőképp amiatt, aki. Sok mindent szerettem benne és nem csak a Vele való beszélgetéseket. Emlékszem mindig vártam, hogy mikor kerülünk ismét beszélgetős szituációba, mert az olyan jó érzéssel tölt el. 

Aztán nem tudom hogyan, de úgy eltávolodtunk egymástól. Lehet az is közre játszott, hogy lett pasija, én is találtam valaki mást, és a dolgok... Abba maradtak. És akkor erre jött egy pár éve megismert ismerős, akinek hatására ezt a dolgot szeretném felfrissíteni. Persze nem úgy, hogy "Hello, hogy vagy?", szépen lassan felépítve, hanem egyből bele a közepébe: Találkozás. Amire oly régóta vártam. 

Azt mondják két féleképpen sülhetnek el ezek a dolgok: Jól és rosszul. Nos, ez a találkozás valahol a kettő között található. Se nem rossz, se nem jó, olyan semmilyen. És nem azért, mert elhívta a közös barátot, akivel van közös témájuk, kapcsolatuk aktuális, nem régi lejárt panelekre építkezős. Hanem azért, mert közben ezek a régi dolgok, mintha felszívódtak volna. Olyan különc érzés motoszkált bennem végig, hogy ez tök jó, de olyan fura. De miért fura, ha egyszer lehetne is jó? Semleges témák, felszínkapargatós, vicceskedős beszélgetések, miközben semmi másra nem tudsz gondolni, minthogy ez a Nő... Ő. 

Az élet kiszámíthatatlan. Nem tudom hogyan viszonyuljak ehhez az egészhez. Nyílván hagyni kell a pozitív részét, minthogy mennyire örültem, hogy újra láthattam és mennyire tökéletes volt. Mármint látni őt, vele lenni és hasonló jóságok. A baj, ami talán nem is annyira baj, sőt igazából ebből a hármas felállásból adódódik az az, hogy nem volt... mély. Nem tudom miért vágyom manapság a mély dolgokra, miért érzem azt, hogy mindennek kell dimenzióinak lennie, és hogy ne csak ott lebegjen a semmiben a nagy kérdőjel, hogy "ez akkor most elvesztegetett idő?" Talán a tökéletesség utáni hajszám az, ami megmérgezi létezésem minden egyes percét. 

Próbálok nem rá gondolni. A szeme ragyogására, személyisége varázslatos világára... Egyszerűen el kell fogadnom, hogy amire mindennél jobban vágyom nem fog megtörténni. Még ha... Akkor se. Távolság és két külön világ. Pedig mindig is úgy gondoltam rá, mint a "jobbik felemre", vagyis olyas valakire, aki kiegészíthet. Elkalauzolhat egy olyan világba, amelybe mindig is tartozni szerettem volna. Álomképek volnának? Egy Álomnőtől mégis mi mást vártok?

Ez a hét a változásokról szól. Kicsiben kezdem és haladunk szépen fokozatosan előre. Mindennap közelebb kerülünk a végső célunkhoz. Ami még nem tudom mi, de valószínűleg egy teljesen új élet, vagy legalábbis lehetőségek kialakítása lenne. Remélem a lelkesedés kitart a végsőkig, és a munició sem múlik el. Az már csak külön hab lenne a tortán, ha a fiúk megnyernék a tornát.

Hétfőn ugye bementem új bankszámlát nyitni. Kedden lényegében nem történt semmi érdekes. Szerdán megjött az egyik "elit" csomagom egyik tagja. Plussz az új kódom és a netes bankolásom felhasználója. Aztán melóba mentem. Kicsit beszélgettünk Francyval előtte, mivel nagyon időben voltunk. kiderült, hogy Dario most már szeretne a barátja maradni, de csak azért, hogy menet közben megváltoztassa az érzéseit. Meg, hogy Pepe a város keleti felét igyekezett megmutatni neki, ahol összeszeretne költözni a barátnőjével - és mivel ők együtt szeretnének lakást bérelni... De hála az égnek Francy egyenlőre hajthatatlan (de úgyis belemegy, ha olyan lesz a szitu). És, hogy Fabi rájött, hogy a barátnője hazudik neki és emiatt most maga alatt van. Egész este ott sírt neki, meg a borát fogyasztotta. Na meg ott van az is, hogy mindenki azon van, hogy össze hozza valakivel, holott ő legszívesebben csak egy kutyát szeretne maga mellé... Időnként a ruhatárban bújkáltam körülötte, máskor meg abszolút nem volt mit csinálni. Megtudtam, hogy Bryant már jó ideje lapátra tették, de mindenki nagy ívben leszarja. Túl sok esélyt kapott az a hülye kölyök, de azért hiányzik. Ian még mindig állati jó fej, és "mamma made pastával" lepte meg a staffot, ami igazán kedves volt (tej+tejfölszerűség meg csirke).

Aztán az este elmúlt. Legalábbis a munka része. Utána viszont Lucie vezetésével én, Francy, JJ, Mark és Herman beültünk egy pubba, ahol mindenki furcsán nézett rám, hogy nem akarok inni semmit. Szóval végül almalevet ittam, de Francy megesketett, hogy olaszban nem lesz választásom. Aztán beszélgettünk. Hermanról kiderült h nagy TVD fan, úgyh én most akkor hivatalosan is kaszálom. Lucieról semmi újat nem tudtam meg, Mark már az első üveg cidertől beállt (kettőt ivott végül), de a csúcspont az volt, mikor rákerestem annak a művésznek a műveire, akiről JJ mesélt. Valami Daniel Hirsh az egyik legtöbbet érő manus vagy mi. Fura világ ez, maradjunk is ennyiben. Másfél órát töltöttünk ott a pubban és marha jó volt. Lazítani egy keveset, beszélgetni, nevetgélni és szórakozni. Az ilyen közösségi momentumok azok, amikből többet szeretnék az ősztől. Szerencsére ezt mondtam Francynak is, úgyhogy rögtön meg is hívott magukkal, hogy meglátogassuk Roberto kávézóját a jövő héten. Már várom, vele is elég rég találkoztam.

A mai nap egy újabb vicc kategórijával ért fel. Délelőtt... Ja, igen, tegnap megjött az új SIM kártyám, ismét O2 hálózaton lógok, vagyis mindenhol van jelem. Ma pedig az új bankártyám érkezett meg. Csodaszép kék, már alig várom, hogy jövő héttől használhassam végre. Pénteken kiveszem az összes pénzem, kicsit félek, de csak nem lesz gond. Majd elmentem a melóhelyemhez közeli SportsDirectbe, ahol vettem végre futócsukát. 40 font volt (elviekben féláron). Meg rövidgatyát és egy felsőt meg egy piknikplédet és így ott hagytam vagy 60 fontot. Hát a lelkesedésem ezt a pontot követően egyenes arányban csökkent... Majd jött a tréning. Az oktató a minőségi kávéfőzés megszállottja. Egy jó kávé 25 másodpercig készül, ugyanis ennyi idő kell, hogy a víz átérjen a kávén eltompítva a mérget és felszínre hozva a "cukrot". Utána meg minden már csak a tej felforralásán múlik. Igazából egészen kedvet kaptam ahhoz, hogy barista legyek. Most már csak jó volna tudni, hogy a 'csába készítesz latte-t, meg espresso-t, pontosabban, hogy mi a ménkő a különbség, mert az ebből a tréningből sosem derült ki.

Ezt követően jött a bő két órás zárási folyamatom. izgalmas volt. 10 perc alatt letisztítottam azt a két termet és tettem be friss cuccokat. Aztán utána meg már csak elkúrtam az időt. Lassan mozogva, ahogy csillag megy az égen, dolgozni csak úgy érdemes. Majd haza. Menet közben olvastam, hogy halad a meccs (nyertünk, nem sokkal azután, hogy hazaértem). Majd itthon az ingem fogadott, ami a tegnapi csomagnak a második fele. Hurrá. Most már csak két csomagom van valahol odakint, remélhetőleg holnap megjönnek azok is, mert különben... Este pedig megnéztem a Drinking Buddies-t Olivia Wilde-dal és Nickkel a New Girlből, de ez valami borzasztóan nyomasztó független film volt. Most pedig fél 12, úgyhogy ideje lefeküdni. Holnap rengeteg időm lesz halálra unni magam.