thejoeyshow

Najó, foglaljuk csak össze mi minden történt (nem) ebben a hónapban. Előszöris ha jól rémlik a hó elején volt egy Bon Jovi koncert (életem legjobbja), majd kétszer kimentem egyedül a Rolling Stones-t hallgatni a Hyde parkba, ezen felül voltam egy vacsin, amit Dario készített és kábé azóta, immáron harmadik hete pokolian szarul érzem magam. Sokkal magányosabb vagyok most, hogy "van mibe kapaszkodnom", mint előtte bármikor. Akkor beszéljünk egy kicsit az efféle dolgokról.

Amikor egyedül van az ember, úgy értem kompletten egyedül egy idő után hajlamos megfeledkezni arról, hogy milyen rossz is a magány. Persze az érzés sosem múlik el, csak épp egy idő után tompulnak a fényei. Majd mikor elkezd barátkozni, emberekkel lógni, minden megváltozik. Felerősödnek ezek az érzések és sokkal nehezebb az "egyik napról a másikra túlélni" szisztémát megjátszani. És amikor az embernek csak egy barátja van, az a legrosszabb. Főleg ha közben vágyik arra, hogy spontán dolgokat csináljon. De nem lehet, mert annak a barátnak sok barátja van, így lényegében mindig van mit csinálnia, kivel lógnia. Ilyenkor jön a képbe, hogy egy barát sosem elég. Újakra van szükség. Fel kell verni az állóvizet, hátha. De azt meg hogyan csináld? Ez a kérdés már nagyon régóta foglalkoztat. Sajnos bármennyi kutatómunkát is ölök a kérdésbe sem kerülök közelebb a válaszhoz, ugyanis, ha sokat dolgozol akkor csak a kollégák jöhetnek szóba, az meg ugye olyan, hogy "elég időt töltök velük nap, mint nap, miért akarnék a szabadidőmben is velük lógni?". Magyarán nem akarsz velük lógni. De akkor...?

Fogalmam sincs. Egyik kedvenc válaszom. Úgyhogy inkább elmesélem a Dario sztorit. Szóval a srác baromi creepy, még akkor is, ha ő állítja, hogy D egy jó srác. Én ami pozitívumot láttam belőle az kimerült kábé ott, hogy főzött rájuk. Tegnap mondta, hogy többet akart tőle a srác, ami nála azt jelenti, hogy többet vagy semmit, de F szeretne a barátja lenni, amivel kábé... Igazából az, hogy ő ennyire jó ember még mindazok ellenére is segíteni próbál neki szerintem jó nagy ellentétek kavarognak őt. Az addig oké, hogy a srác bekíséri melóba, majd utána a metrónál várja. Kétszer. Mármint oké, ha a pasija vagy ilyesmi, de ő csak egy barát és lényegében a srác csak akkor dolgozott, amikor a csaj is, másképp mindig vele lógott. Lényegében náluk lakott, hiszen több estét töltött a kanapéjukon, mint a saját albérletében - esélyes, hogy ezért is nem fizette a rentet és került utcára? Szóval a srác brutálisan fura. Túl ragaszkodó. Még nálam is, mert én azért eddig nem fajulnék.

Másfelől viszont talán a kötelék -ami az olaszoknál jóval erősebb és mi sosem fogjuk megérteni- az a szó, ami a legjobban leírja minek köszönhető a lány töretlen kitartása. Vagy csupán a tagadás fázisában lenne és valójában vannak érzései? Kettejük kapcsolata nekem mindig is bizarrnak tűnt. 

De vissza hozzám és próbáljuk elfelejteni és lezárni a D-korszakot, mert csúnyán végződött (volt durva veszekedés meg sírás is). Változás. Erre van szükségem. Kis lépésekkel kell kezdeni, majd egyre nagyobbakat lépdesni, míg végül elérni, hogy minden egyes pontját megváltoztassuk ennek az egésznek. Mert valamiért mélyen hiszek abban, hogy ha változtatok az életemen (ami így közel 2 év után már minimum elvárás) közelebb kerülhetek ahhoz, aki mindig is lenni szerettem volna. Vagy legalábbis több lehetek, mint egy mezei matiné program, akire munka után szánnak egy-két órát a parkban kis lelkifröccs társaságában. Jó volna egy kicsit társaságibb lénnyé is vállni, de persze az sem lenne kimondottan utolsó szempont, ha rájönnék ki is vagyok valójában, vagy legalább visszakeverednék arra az útra, ahonnan indultam. Mert jelenleg eszméletlen messze vagyok attól a ponttól. Vagy bármi mástól. Az ismeretlentől mindig is féltem, az ismertből meg elegem van. Földvár felé félúton?

Előszöris szeretném leszögezni, hogy amikor valami történik velem - pláne ha az a valami eszméletlen jó vagy épp rossz-, akkor szeretnék már ténylegesen visszatérni a naplóíráshoz. Egyszerűen szükségem van rá. És nem csak a panaszkodás miatt, hogy pölö pénteken 12 órán át magam végeztem egy deep cleaninget a pantryn vagy hogy végig magányos voltam (értsd. rohadt egyedül 12 órán át), esetleg, hogy ma még a lakás kitakarítása is az én reszortom lesz... Nem, szeretnék írni fontos dolgokról is. Mint például a tegnapi nap.

Imádtam. Előszöris délben elindultam itthonról. Eddig vili? Na utána jött az a rész, hogy a minden körülmények között max fél órás utat az útlezárások miatt majdnem egy egész óra alatt tette meg a busz. Ehhez nyugodtan hozzálehet venni azt a pontot, amikor az Edware roadon leszálltam, mert majdnem megdöglöttem olyan meleg volt a buszon. Onnan már sima ügy volt és igazából gyorsabb is. Elmentem erre a meleg felvonulásos wasziszdaszra. Nem volt egy nagy szám. Én legalábbis sokkal több őrültre számítottam. Ez elég... uncsi volt, ami azt illeti. Kábé egy óra alatt le is zajlott. Én mondjuk az elején voltam, ahonnan indultak kábé, szóval nem kellett sodró tömegben nyomorgnom, mint az idiótáknak, akik szerint az a fun az egészben.

Utána elindultam a piknikre. Mivel végig a Baker Streeten kutyagoltam felfelé, így egész egyszerű volt a dolgom. Hamar odaértem, úgyhogy a focipályák mellett ledöglöttem egy kicsit szundikálni. Rám is fért. Egyszerűen csodás időnk volt. Leírhatatlanul élveztem. Majd átbattyogtam a szomszédos Primrose Hill nevű parkba. Még sosem jártam ott, bár már milliószor elkutyagoltam előtte. Mondjuk magára a domb tetőre most sem jutottam fel, az majd egy másik nap története lesz. De ez a park... mármint az a rész, amit láttam belőle egyszerűen mesés. Jó, persze a Regents nyílván több szépséggel tud dukálni, de időnként van valami ellenálhatatlanul gyönyörű az egyszerűségben, a letisztultságban is. Mondhatni a Primrose a nyugalom és a béke egyik legszebb szigete a városban.

Fél 3-kor találkoztam velük, de ők már egy ideje ott lehettek. Rögtön a kezembe nyomtak valami pizzára hasonlító kaját... Szokás szerint elég furcsán éreztem magam. Nem tudom mi ez a "nem akarok kaját elfogadni emberektől" mentalitásom, hogy honnan örököltem meg ilyenek. Isteni volt, csak úgy mellesleg. Ha lennének barátaim vagy olyan pecóban laknánk, ahol együtt vagyunk tutira többet főznék. Hiányzik az érzés. De persze itt nehéz olyan konyhát találni, amiben az ember szívesen főzne. 

Aztán Francescával beszélgettünk. Mint kiderült főként a Bon Jovi koncert kérdésről meg a szokásos meló körökről - mintha nem is nagyon lenne már más témánk csak az ökörködések. A többiek addig pedig élvezték a napot. Zenét hallgattak meg mindenféle lazítós tevékenységet míveltek. Lehet sikerült rábeszélnem, ha sikerül jegyet szereznie, akkor mondja le a pénteki melót és töltse az egész napot ott. Ugyanis a kapuk már 2-kor nyílnak, 6-kor kezdődnek a koncertek a nagyszínpadon és elviekben a Kaiser chifs előtt is lesz valaki, Bon Jovi pedig csak utánuk jön. Ha jól vettem ki, akkor további 3 színpad lesz elérhető, ahol bandák és előadók lépnek fel, de nem akarok túl sok spoilert. Vagy hiú regényeket táplálni magamba, hogy tényleg eljön. Azt hiszem a kedvenc részem ennek az első kábé órának az volt, mikor megkérdeztem, hol a napszemüveged, mire azt a meglepő választ kaptam, hogy a táskámban. Én pedig csak néztem, mivel soha nem hozza el és már annyiszor beszéltünk arról, hogy "majd legközelebb". Aztán amikor felvette... Félénk volt, de eszméletlenül. Mondjuk én se könnyítettem meg a helyzetét túlságosan. Viszont, amikor felvette... WOW! 

Ezután előkaptam a tatyómból a kártyát. Pár napja vettem az HMV-ben egy fontért. Trivia játék volt, film és pop zene kérdéskörökben. Végig nyomtuk az összes kártyát, mert marha nehéz volt. Persze csak az első lépésnél követtük a szabályokat, utána feladtuk, mert egyszerűen iszonyat nehéz volt. De fun. Kind of. Majd Dario (aki nem beszél egyáltalán angolul és KPként dolgozik egy étteremben, Francesca nem is tudta a vezetéknevét pedig már velük lóg pár hete), France és Frederico elmentek wécére én meg kettesben maradtam Maryvel. Oké, ilyenkor mit lehet tenni nekiálltam beszélgetni vele. Tudjátok, az alapokról. Hogy vagy, hogy érzed magad, szereted a melód. Bejött. Fogjuk rá. Ezután elmesélte, hogy nem érzi különösebben jól magát itt, meg már mocskosul belefáradt az állandó utazgatásokba, mert csinálja már egy ideje és nagyon hiányzik neki az otthon. A kicsit lelkizős szárnyak közepette visszatért Frederico, be is foglalta rögtön Franci helyét a "szőnyegen". Majd ő is beszállt. Mindjárt kezdi a második angol tanfolyamát, egy hónapos, napi 4 órás és 200 fontba kerül. Dunsztom sincs melózik-e egyáltalán vagy ő csak szarja a pénzt, hogy csak ezzel kelljen foglalkoznia. Majd elmesélte a konditermekkel való jelenlegi kapcsolatát, amiből Mary "mentett ki" azáltal, hogy elkezdett mesélni a melójáról és hogy van ott egy magyar nőci, aki már 2,5 éve melózik ott és egy big picsa. Mindenki utálja, sosem mosolyog, nem kedves a vevőkkel, de valahogy mégis jó munkát végez. Meg mondta, hogy a Notting Hill karnevál milyen fenemód veszélyes lesz. Meg mesélt, hogy hamarosan lesz valami céges bulijuk, és hogy a Cafe Neronak csak egy tulajdonosa van és hamarosan megnyitja az első üzletét... Bostonban. Várós. Mármint ilyenkor bánom, hogy nem dolgozok már ott évek óta, mert akkor lehet esélyem is lenne menni. Oda. Mellesleg a héten, alig egy hónap után lecserélték a pólóját a traineeről normálisra. Ez általában tovább szokott tartani, de ő elég jó benne. Meg mesélt egy kicsit az akcentusos emberkékről is, akik be-betévednek a kávézóba. Meglepő volt, de egészen élveztem ezt a parányi beszélgetést. 

Nagyjából 7 után jöttünk el, mikor a nap már kezdett lemenni. Pokolian jó idő volt. Le is égett a fél pofám. Mindenhol piros az orcám, kivéve, ahol a napszemüveg gyűjtötte a meleget. Elég viccesen festek. Majd buszra szálltunk. Mary vezetett. Okké. Végül nekem kellett mondani nekik, hogy a Marble Arch előtt leszállhatunk, mert ez marhára más irányba fog menni utána. Oké. Oxford street. Busy like usual. Miután átvergődtük magunkat a száguldó tömegen a Regent streeten bandokultunk le. A Picadillynél ténferegtünk, mert kellett nekik egy Nero, hogy kávézzanak és hogy Frederico benyomjon egy cheesecake-t. Végül a színház negyedben, a másik utcában futottunk bele egybe. Ott viszonylag gyorsan lezavartuk a kávé szünetet. Persze előtte meg utána is Mary elég veszélyesen közlekedett az átkelőknél... Úgy értem még nálam is. 

Megérkeztünk a Trafalgar Squarre. Persze a buli már 8-kor véget ért. Fél 9 volt ekkor. Na ekkor jött az, hogy mindenki csalódott egy jó nagyot. De, hé! Én mondtam, hogy 6-kor kezdődik a cuccos ott. Ezután ők elmentek a kriptába wécére, majd elindultunk a Sohóba. Azok a kis utcák úgy tömve voltak emberekkel, hogy csak... Az utca meg fullon pörgöt a szeméttől. #WelcomeToTheWorld. Tömegnyomor, meg ami kell. Persze előtte még keresnünk kellett egy olcsó helyet, ahol tudnak dobozos sört venni, mert nem parti a parti pia nélkül. Végül valami bizarr utón lementünk a Leicester Square-ig. Ott Mary és Frederico elmentek. Francesca meg Dario pedig elkísértek a Marble Archig. Közben kiderült, hogy Francesca is megnézi a gyönyörű nőket, mert szeret szép dolgokat nézegetni. Mondom akkor sok időt tölthetsz a tükör előtt. Erre elkezd röhögni. Majd lefordítja az egészet Darionak. Ő meg visszaüzeni azt a klasszikust, hogy legközelebb mond azt, hogy "te vagy a világ 8. csodája". Rögtön be is dobom Francesnának ő meg megszakad a röhögéstől. Kérdem most miért, nincs itt más nő, akin kipróbálhatnám és te mondtad, hogy próbáljam ki. 

A vége az ilyen időnek mindig fura. Sokáig nem beszéltünk az utcán ezek a poénok után, inkább Darioval dumált. Bár ez már tényleg csak részletkérdés. Aztán, amikor megérkeztünk pont megjött a buszom is. Rögtön fel is pattantam rá. Szóval ez az elköszönés is... "See u on monday". Too far.

Ja igen, azt se felejtsem már ki, hogy a melegektől kaptam csokit, amit zsebre vágtam, és mikor kettesben voltunk Maryvel benyúltam a telómért, erre... Marhára elolvadt és mindenem tiszta csoki lett. #Meglepetés!

Szóval így ért véget a szombatom. Nagyon relaxációs volt. Egyszerűen imádtam. Bár mindennapom ilyen lenne... vagy csak többet lóghatnék velük. Mondjuk én már azzal is beérném, amit Dario bespoilerezett, hogy szívesen elmenne egy jazz/blues klubba valamikor. És ha az egyik megy... mind megy. Remélem beletartozok majd a mindbe. Bár azért még mindig elég furcsa, hogy én vagyok az egyetlen nem olasz a társaságban. Mondjuk élvezem! Most pedig irány Bon Jovi dalszövegeket tanulni, ebédelni/reggelizni, képeket feltölteni, adást vágni és lakást kitakarítani - és mindezekkel végezni a következő 4 órában, hogy utána megnézhessem Jim Carrey és Steve Carrell közös filmjét utána pedig az Under the Dome-ot.

Emlékeim eléggé elhomályosodtak már arról miképp is kell naplót vezetni... Vagy mi a mankő is ez. Lényeg a lényeg, hogy... Nem sokra emlékszem a hétvégémből. Ami megvan, hogy találkoztunk. Hozta magával az "angolul nem beszélő, de már munkája van" olasz ismerősét. A programunk kútba fulladt, így kutyagoltunk. Fabi is felbukkant az ő kis kötelező "cameo"jára, és még szóba került egy most hétvégén esetlegesen megtartandó piknis is - amire tegnap hivatalosan is meginvitált. 

A keddem mesés volt. Fél órával előbb dobbantottam, minden munkámmal időben végeztem. Egyszerűen imádtam. Még az öltözőnket is kicsit feltakarítottam. A nap egyetlen szépséghibája, hogy utána a buszmegállóban találkoztam azzal a lenggyel sráccal, akivel egyszer 10-12 órát töltöttem el a ruhatárban és majdnem kinyírtam magam a végére. Ő persze megint elmesélte az életét: Új munkája van, néha dolgozik valami ügynökséggel a környéken blablabla, marhára untatott. Jó arc meg minden, de ha egyszer elkezd dumálni sosem hagyja abba.

Tegnap megvettem az új sim kártyám, van új számom, de nem tudom, hogy akarok-e állandóan onlány lenni. Persze jó meg minden, vannak előnyei és minden anyámkínja, de... Havi 15 font olyan dologért, amit nem használok... Jó, amíg túrán vagyok jó, utána ősztől majd mást. De addig megcsinálom a számtranszfert.

Nem jó szerelmesnek lenni. Vagy bármi is legyen ez. Fájdalmas. És bármennyire is szeretek Vele lenni, vagy akármilyen... érdekes is a viszonyunk, valahogy mindig ott találom magam, hogy nem vagyok képes semmi másra gondolni. Állandóan csak Ő jár a fejemben. Szeretek vele lenni. Szeretem, amit ő jelent a számomra. Még akkor is ha ő nem vélekedik azonos módon.

Miért van az, hogy Ő az egyetlen, akire képes vagyok őszintén mosolyogni? Akinek egyetlen pillantása képes elvarázsolni? Hogy a közelében minden dühöm egyetlen másodperc alatt köddé válik? Egyetlen mosolya képes megváltoztatni az egész napot/hetet? 

És ma végre újra találkozunk. Nehéz kivárni.

Barátság. Az első lépcsőfok az élethez. Legalábbis most úgy érzem. Jó érzés. Tegnap akkora mosolyt varázsolt az arcomra, amelyhez foghatót rég nem láttam. Pedig ez csak egy barátság. Bele se merek gondolni egy kicsivel több mit tenne velem. Valószínűleg a fellegekbe repítene és életemben először olyan körülmények között élnék, amire rálehet fogni, hogy tényleg élet. Nem csak valami olyasmi. Bárhogy is, most jól érzem magam. És már alig várom a hétvégét.