Már olyan régen volt, hogy nem is emlékszem hol hagytam abba a mesélést... Megpróbálom tiszta lappal kezdeni és összefoglalni a lényeget, röviden. A fókusz valahol az elmúlt hónapokon lesz, de ez a catch-up másfél évet fog felöleni. Talán egy hangyányit többet. 20 hónapot, plussz pár hetet.
Töprengek honnan is indultam. Mielőtt belekezdtem ebbe a "nagy kalandba", mely az egész életed és személyiséged alaposan, a gyökereitől fogva megváltoztatta padlón voltam. Mély gödörből mélyebb gödörbe csúsztam és valahányszor azt hittem "innen már nincs tovább", mindig megmozdult alattam a föld és a végén... Jobb halogatni ezeket a sötét időket. Szóval kiköltöztem. Az elején természetesen nehéz volt. Kevés pénzem volt, nem volt fix munkám és Európa egyik legdrágább városában kellett talpon maradnom. Raktárak, fizikálisan nehéz munkák és a hihetetlenül gyűlölt mosogatás. Aztán egyre több pincér melót kaptam. Ha az ügynökségek nem is figyeltek fel rám, azért mindig igyekeztek legalább annyit adni, hogy haljak éhen.
A tavalyi nyaram elképesztő volt. Rengeteget melóztam. Két hónap alatt összeszedtem annyi pénzt, hogy végre vehessek magamnak egy MacBook Pro-t és még Franciaországba is elmehessek egy bringatúrára 10 napra. Az volt kvázi életem első nyaralásfélesége. Jó volt, élveztem. Kicsit kikapcsolódni. Persze erre természetemnél fogva alkalmatlan vagyok, de legalább mégis tengerparton voltam.
Majd jött az ősz, meló melót követett, nap napot, végül hazamentem szülinapozni és egy Punnany koncertre, akiket érthetetlenül de egyre jobban kezdtem kedvelni. Főleg manapság. Kaptam lehetőségeket, voltam interjúkon és próbanapokon, de valahogy egyik helyen sem éreztem azt, hogy ez az enyém lenne. Végül jött a karácsonyi szezon és az akkor még viszonylag "fiatal kapcsolatban" lévő ügynökségem 3 hetes melót ajánlott egy helyen. Egy hét után kirúgtak. A következő héten pedig pincérként mentem vissza és bár jóval kevesebb órában, de a következő két hétben sokat dolgoztam ott. Két ügynökségi melóm is volt, próbáltam beosztani az időm köztük. Nem volt könnyű. De ez mondjuk mindig így volt és sosem volt egyszerű. Majd jött a csoda, és munkát ajánlottak ezen a héten. Elfogadtam a lehetőséget.
Ezzel úgy tűnt, hogy az életem végre egyenesbe jön és elfeledkezhetek a "hogyan éljük túl a következő hetet" problémáról és letehetek a napról-napra való túlélésről is. Meg ahogy... Egy héttel a fizetési hónap vége előtt kezdtem. Havonta van a fizetés. A pénz, éppen elég volt egy hét túlélésre. A következő hét pedig hasonlóan gyérül végződött, amiért fizetést csak január végén kaptam. Mivel előtte kiépítettem magamnak a "biztos túlélés" esszenciájául szolgáló tartalék ("back up money") dohányom kihúztam volna másodállás nélkül is az első normális fizetésig. De ekkor bezártunk két hétre, és mikor visszatértek én hazamentem 3 hétre "nyaralni". A kettő között pedig egy hetet kivéve folyamatosan dolgoztam. Elég volt a pénz arra, hogy hazavigyek keveset, beteljesítsem a "Jóbarátok" gyűjteményem végzetét, megbírságoljanak egy kisebb vagyonnal... De jó volt és ez a fő.
Eztán egyre több órát kaptam a helyemen. Egyre jobban éreztem magam tőle. Végül kulcsjátékossá léptem elő. De sok változás ment végbe, február végén pedig elment Ramsay a kedvenc spanyol főnököm, akinek humora mindig üde foltja volt a napjainknak. Az én munkaköröm is megváltozott ezáltal, sokkal összetettebb lett, nagyobb terhet raktak rám. Ennek a súly peidg mostanság kezd kijönni rajtam. Túl sok.
Nem akarok senkit sem untatni "felelősségteljes" munkám minden szegmensével vagy azokkal a problémákkal, amelyek a tehetségtelen, kétbalkezes vezetésben felmerülnek. Maradjunk annyiban, hogy hozzászoktam már, hogy olyan szerepköröm van, ami két embert igényelne, ahol agyonhajtanak és egyre többet hibázok. Nem szeretem a munkám, sosem szerettem. A vendéglátás sem az én műfajom, de szeretek dolgozni és kedvelem a csapatunk. Persze nem "Speedy"-t, vagy "FrenchGirl"-t, hanem sokkal inkább "ItalianGirl"-t, "JJ"-t, a mosogatónk és az állandóan idegesítő, de amúgy kennyére kenhető Lindsay-t. Mi így négyen-öten csapatot alkotunk. Mi vagyunk a keménymunkások és mindenki más kilóg a sorból.
És ha már ItalianGirl-t említettem. Mindenki azt hiszi, hogy szerelmes vagyok belé. Ha lehetek teljesen őszinte akkor én nem tudom. Vannak érzéseim irányába, szeretek vele lenni és nem is akarok csak a barátja lenni. De mégis az vagyok. Megvan köztünk a kötelék, minden adott arra, hogy a kommunikáció gördülékeny legyen, rengeteget nevetünk együtt. Vajon ezek elegek ahhoz, hogy megmaradjunk csak barátok? Ő ugyanis nem akar többet. Senkitől. Most.
A hétvégén mindennap találkoztunk. Szombaton csak ketten moziztunk. 8-ra akartunk menni, de a haverom, aki a moziban dolgozik nem tudott jegyet szerezni rá, így csak a fél 12-es előadásra jutottunk be. Addig pedig... Lehet tényleg szeretem. Néha kicsit jobban, mint egy barátot, néha pedig sokkal inkább mint egy családtagot. Élvezek minden percet vele tölteni és mindegyikre úgy tekintek, mint egy ajándékra a szenvedéseimért. Aztán tegnap elmentünk egy helyre a barátaival. Mr. Depis sráccal, a szobatársnőjével és annak exével, akit marhára megkedveltem és velem egykorú. A parti rémes volt. Utána Mr. Depis nem akart sétálni, mert nem volt kabátja és fázott. Pedig a belváros csak fél órára volt és ígyis-úgyis kellett sétálnunk. Majd felmentünk a lakásukra. Beleszerettem a helybe. A szobájába. De nem untatok senkit a nem létező szerelmi életemmel.
Itt sokkal inkább arról van szó, hogy amióta ismerem valahányszor munkán kívül találkozunk mindig rengeteg időt töltünk együtt. Alkalmanként 5-6 óra az átlagunk, ami azért elég bíztató. Életemben először érzem azt, hogy vannak barátaim. Legalábbis egy tutira. Vagyis hogy vannak barátaim itt. A közelben. Ez pedig rengeteget jelent. Új hobbira is akadtam és Neki köszönhetően valahogy hosszú idők után először érzem azt, hogy kimozdultam a gödrömből és ráléptem a valódi változásokat magával hozó, rögös útra, ami elvezethet a céljaimhoz és talán összehoz Vele is. Bárki is legyen Ő.
Utolsó kommentek