thejoeyshow

Az utolsó szalmaszálam, amibe kapaszkodhattam volna is köddé vállt. Legalábbis nem várt ma reggel semmilyen e-mail. Elég... szívfacsaró erre ébredni. Ezzel pedig azt hiszem lemondhatok arról a környékről meg hogy az álmaim egynap beérnek. 

Tapasztalatból tudom, hogy vannak pillanatok az életben, amik összetörik a reményeid és a földbe döngölnek. Azt mondják, akik megérdemlik tanulnak belőle és sikeresen talpra állnak. De vannak olyan szituációk, amikor olyan pofonokat kapsz az élettől, amire nem lehetsz felkészülve és amik olyan mély nyomot hagynak benned, amikből talán sosem gyógyulsz meg.

Volt ez a nagyon hülye álmom még egyszer régen. Több, mint 2,5 éve, amikor ideköltöztem volt egy része a városnak, ahol teljesen másképp éreztem magam, ahová tartozni akartam,  és egészen mostanáig abban bíztam egyszer eljön majd az én időm is. Most az idő alkalmas, de az Univerzum vagy csupán a szerencsétlenségem nem akarja, hogy összejöjjenek a dolgaim. A hullámok pedig olyan magasan csapkodnak a fejem fölött, hogy már nem is nagyon látok esélyt arra sem, hogy egy nap kijussak belőle a partra.

Tudom, tudom, mindig pozitívnak kell maradni, optimistán kell szemlélni a holnapra, mert az még jót is hozhat. Csak épp nem nekem. Tudjátok, amikor soha, senki nem választ téged az életben az azért elég kiábrándító. Mi több dühítő. Mi több elgondolkoztok, hogy mi lehet ennek az oka. Nálam nem titok, szar alak vagyok. Az a tipikus fajta, aki jó fiúnak tűnik, soha egész életben nem követett el egy hibát sem (najó, talán annyi még nekem is volt), megvívja a csatáit minden egyes nap, és a belét is kidolgozza, hogy legalább a remény megmaradjon a számára. És mi a hála az élet részéről? Bár tudnám.

Gondolom kellenek olyan figurák is, akik a nehézségekből, az újabb pofonokból tanulnak. Csak azzal is az a baj, hogy előbb-utóbb eljön az a nap, amikor már nem tudod hova tovább tűrni ezeket a pofonokat, amikor már annyi sebből vérzel, hogy legszívesebben feladnád az egészet. De nem teheted. Nem azért, mert azzal csalódást okoznál másoknak, hanem mert azzal... Igazából jó kérdés. Csalódnál magadban? Igazából, ha már halott vagy akkor úgysem mindegy ez az egész?

Keserédes csalódottság kavarog bennem, mely keveredik némi búval, iróniával és az újabb ráeszméléssel, hogy eltelt egy újabb fél év rövid és siralmas életemből és semmit sem változtam ezen idő alatt. Mintha lenne valami, ami nem engedné. Elég valószínű, hogy ez a valami jómagam. De nem is azzal, hogy gátolom magam, hanem azzal, hogy a saját boldogságom útjában állok? Elképzelhető. Mindig másoktól várom a megváltást (meg a legutolsó vacsorát). Igazából kompromisszuméhes vagyok, aki tesz is dolgokat azért, hogy eljusson valahová, de ezeket a "bébiszteppeket" aligha lehet szabad szemmel észre venni. 

Tanácstalan vagyok. Magányos és szörnyen elveszett. Mindezt azért, mert még mindig nem találtam egy szobát és jövő héten véget ér a móka a számomra itt. Időm abszolút semmi, mert a rossz hátammal a belem is kidolgozom és ha marad annyi lélekjelenlétem, hogy eljussak a hétvégéig, akkor... Nem vár semmi. Csak az újabb csalódás okozása. Tényleg nem tudom miért nem jön össze nekem semmi...

Furcsa a nosztalgiázás. Furcsa az is, amikor a pozitív dolgokat is elkezded negatívan látni. De jó érzés, mikor ez a gondolat vezet rá arra, hogy visszanéz a megtett útra és átértékeld a dolgokat. Furcsa az élet.

Épp tegnap voltam ezen a fesztiválon. Tavaly is voltam rajta, de akkor csak egy napra volt keret. Idén már kettőre megyek. Majdnem pontosan ott ültem, mint anno, csak most az első helyett a negyedik emeleten. Tetszik Kedves Naplóm átérezni a párhuzamokat, a különbségeket és a "fejlődéseket"? 

Megpróbálom összeszedettebben elmogyorózni azokat a gondolatokat, amik megfordultak bennem. Egy felől tavaly még csóró voltam. Minimál pénzt tettem a VM filmbe, egy napra mehettem el a fesztiválra, stb. Idén? Nem mondom, hogy minden megváltozott, de azt már kimerem jelenteni - még így leírva is-, hogy most, ebben a momentumban remekül állnak a dolgaim. Egyetlen dolog hiányzik az életemből, hogy elkezdhessem élni azt. Ez pedig a szoba. Az óra kattog, már csak két hetem van és dobbantani kell innen és semmi sincs kilátásban. A stressz kezd felőrölni, főleg mivel a meló sem olyan fényes (hiába a jó órák és a "szabadság")... Na de most nem erről akarok beszélni. Nem szeretnék átmenni negatívba. Maradjunk ott, hogy az út, amit megtettem amióta itt vagyok hatalmas. Ha visszagondolok hogy majd egy hónapig munkám sem volt, majdnem haza kellett mennem, majd jött az életmentő december, ahol négy munkám is volt, megerősített annyira, hogy túléljek, majd jött a tavasz és a nyár a dolgok elkezdtek jó irányba terelődni, volt elég munka, néhány koncertre is eljutottam, minden rendben ment, majd jött az állandó munka. És ez a 16 hónap, amióta lassan ott vagyok csodásan alakul anyagilag. Bár sok pénzt vesztettem, és túlköltekezem az utóbbi időben (bár ahogy számolgattam ebben a hónapban lehet a büdzsé alatt maradok, ami zseniális lenne) valahogy mégsem látom az életem rémesen. Persze nem fényes, meg nincs túl jó sorom még így sem, mert bár a fizetésem kielégítő, megvan a havi elvárásom (majdnem szinte mindig stabilan), de azért mégis csak Londonban próbálok túlélni, ahol ha spórolni is akar az ember a lecke nagyon alaposan van feladva... Nem egyszerű na, de legalább nem vagyok korlátok közé szorítva.

A tegnap meg zseniális volt. Már az O2-ban voltam, mikor megtudtam, hogy pénteken több, mint egy milliót termelt a VM, és Julian Edelman is marad a Pats játékosa. Martina McBride remekül alapozta meg a délutánt, Dierks Bentley szét zúzta, amit kellett, a Dixie Chicks elment, a Zac Brown Band meg egyszerűen csak önkívületi állapotba helyezett.

Néha tényleg úgy érzem, hogy nincs jobb társaságom, mint az itt. Azt hiszem mindig is azt szerettem legjobban a naplóvezetésben, hogy ott önmagad lehetsz. Nem számít jó kedved van-e vagy épp a föld alatt vagy és mindenről és mindenkiről őszintén mesélhetsz. Amolyan lélekbúvárság, ahol olyan dolgokat is megtapasztalhatsz, amiknek létezéséről még Te magad sem tudtál. 

Valami ilyesmi volna maga az elmélet. Ja, igen, ha még nem mondtam volna akad pár elméletem az "életről" meg egyéb dolgokról. De ezekről majd később. Most azért "szorulok Rád", Kedves Barátom, mert azt hiszem a sorsom megvan pecsételve. És nem épp a jó irányba. Olvastam egy cikket pár napja arról, hogy miket "kell" az embernek megtapasztalnia a huszas éveiben... Volt egy-két nagyon érdekes megközeleítése a témának, úgyhogy íme a kedvenceim:

- "Önzőnek kell lenned."
A magyarázat pedig nagyjából annyi, hogy azért, mert ez a legtökéletesebb idő arra, hogy döntéseket hozzunk (jókat és rosszakat egyaránt), amik ránk vannak hatással. Vagyis inkább... Tudjátok. Ez elsősorban akkor lehet kijátszani, ha még tanul az ember és a valóság nem ütötte fel a fejét. Utána már esélytelen. Ráadásul úgyis ezek a legjobb évek az életedből. A lényeg, hogy törődj magaddal, ismerd meg magad, és élvezd az életed.

- "Úgyis elkövetsz majd néhány hibát"
Nagy igazság, kár is szépíteni. De ezek a hibák arra valók, hogy tanuljunk belőlük, megrázzuk magunkat és legközelebb kivédekezve kerüljük el ennek a lehetőségét is. Arról nem is beszélve, hogy így a jellemünket is tovább erősíthetjük. Éppen ezért az sem árt, ha olyasvalakivel randizunk, aki pontosan az, amire nem vágyunk. Életreszóló leckéhez juthatunk az efféle kapcsolatokból is.

- "Fogadd el a szingliséget"
Ez hangzik a legkönnyebben. Mint megrögzött szingli nehéz. Persze nincs azzal semmi baj, ha az ember évekig magányos, és mindenkinek szüksége van erre az élete bizonyos pontján(/pontjain), de az se jó, ha örökre szól. Nyílván nem kell ennyire dramatikusan látni a történéseket, hiszen lesz ez még jobb is. De a tovább lépés előtt el kell fogadnod, hogy ez egy jó állapot, amire mindenkinek szüksége van. A szingliség ugyanis nem a magányról szól, hanem a szabadságról. Megtehetsz olyan dolgokat, amiket másképp nem, kísérletezgethetsz, megőrülhetsz és mindezt "következmények" nélkül teheted. Ez a lecke ugyanis arra jó, hogy megmutasd Önmagadnak és a világnak, hogy te igenis képes vagy túlélni és két lábon állni, nem pedig arról, hogy szükséged van mások szeretetére.És ha megtanultad magad elfogadni és szeretni eképp, ez válhat az egyik legértékesebb tulajdonságoddá. 

- "Nincsenek időkorlátok"
Csak a most van. Csak ez számít. Felejtsd el, hogy ennyi idős korodra hova akartál eljutni, mert majd annak is eljön az ideje, csak nem most. Adj magadnak egy kis időt, elvégre még igencsak az utad elején jársz.  

Mellékzöngeként pedig volt egy olyan mondat is, hogy ekkor tán még mi magunk sem tudjuk, hogy mire is vágyunk a másikban, mi az, amire szükségünk van. Hmm... Ez elgondolkodtatott egy kicsit. 

Mindezzel csak azt akartam mondani, hogy a szingliségnek is két oldala van. Az egyik a szabadság. Ezt szeretem, szükségem is van rá, meg is őrülnék nélküle az egyszer biztos. Másfelől viszont ott lappang ez a bizonyos dolog. Nem csak a magányra gondolok, hanem az egyedüllétre is. Na ezt most jól megmagyaráztam. Úgy értem, hogy sok olyan dolog van, amit nem csinálhatsz meg egyedül. Nyílván néha elég egy jóbarát vagy ha érzed, hogy tartozol valahova. Máskor meg pont ez a magány kerget az őrületbe. Gondolok itt erre a lakáskeresésre. Nem megy. A héten majdnem összejött a tökéletes szoba... 15 percen múlott. Azóta sem tudok másra gondolni, mert még soha nem találtam ahhoz hasonlót... Eléggé... Nem is tudom mi a jó szó rá. Depibe taszított? Mostanság szinte minden, pedig elég jó napjaim vannak. Sok óra melóban, korai végzések, életreszóló élményhegyek meg amit akartok. Kell egy nagyobb szoba. Szabad akarok lenni.

Igazából kérdőjelesnek kellene lennie. Minden jól alakul... Kivéve a lakás/szoba keresés. Semmi sincs azon a környéken az én pénztárcámhoz mérten. Legyen, kinyitom jobban, lemondok idén a nyaralás luxusáról, eddig úgyis csak egyszer jutottam el odáig. De akkor minőséget kellene találni. Londonban? Hmm... Na igen, hiánycikk. Hiába mondom, hogy legyen 700, de akkor az már olyan is legyen. Vagy legalább ott. Az életem centerében. Egyenlőre semmi.

Szóval ez alaposan letör Kedves Barátom. Viszont más szempontból minden frankó. Van elég órám melóban (mégha olykor rinyálok is, hogy miért csak 40 óra), a Gavin DeGraw koncert valami eszméletlen isteni volt, hétfőn jön a Blackberry smoke koncert, hogy lezúzza az agyam maradékát. Majd a következő hétvégén az O2-ban lesz a C2C fesztivál. Idén mindkét napra elmegyek, mert a vezérek idén a két kedvenceim. 17-én pedig végre nagyvásznon láthatom "életem legjobban elköltött pénzét", ahogy kifizetődik egy tömény másfél órás gyönyörben. 

Ez lenne tehát életem legjobb időszaka. Bár találnék már egy lakást is... Vagy legalább egy szobát, ami egy szép helyen van és olyan lakótársakkal, akikben még a potenciál is megvan a barátságra. Bárcsak.